Barion Pixel

Miért ne cipeljünk felnagyított, értelmetlen haragot?

KAPCSOLATOK, TALÁLKOZÁSOK, KAPCSOLÓDÁS

Erről szól az élet, ezért születünk a Földre. Ezért jövünk erre a világra. Az ember meghal, ha megszakad a kapcsolatrendszere. Ha rosszak a kapcsolataink, nem fogjuk értékelni magunkat, s mások sem minket. Ha nem tudunk kapcsolódni, leszakadunk, s menthetetlenül zuhanunk. Depressziósak, érzékenyek, bezárkózottak, betegek leszünk. A boldogságnak nyoma sem marad bennünk.
Ezért kiemelten fontos az, hogy jól működjenek a kapcsolataink. Szüleinkkel, gyermekeinkkel, testvéreinkkel, barátainkkal, munkatársainkkal, emberekkel, akikkel érintkezésbe kerülünk valamilyen módon. Szerveink is kapcsolódnak egymáshoz testünkben, nem különálló részek csupán. Bár tudom, hogy a nyugati orvostudomány ezt a tényt előszeretettel mellőzi.

Mindenkivel előfordult már, hogy úgy érezte, nem az ment át a másiknak az ő kommunikációjából, amit valójában ki szeretett volna fejezni vele. Mintha nem egy nyelvet beszélnénk olykor, s emiatt jönnek létre félreértések, ami haragot szül és a kapcsolatok megromlását okozza.

Sokszor nem értjük meg a másikat, mert önmagunkkal sem vagyunk jóban, így hiányzik belőlünk az empátia, az, hogy az ő szemszögéből vizsgáljuk meg a dolgokat.

Párkapcsolatunk már nem együttélés, hanem egymás mellett élés. Langyos víz. Pocsolya.

Szülőnkkel, felnőtt gyermekünkkel megromlott viszonyunk okára egyikünk sem emlékszik már, csak cipeljük magunkkal a kínokat, s mindenki a másikat okolja a kialakult helyzetért.

Munkahelyünkön nem jövünk ki kollégáinkkal, nem szeretünk a közelükben lenni, ezért már nem szeretjük a munkánkat sem, nem fejlődünk, nem jutunk előbbre, csak bemegyünk, hogy leteljen a munkaidőnk.

Tényleg jól van ez így? Vagy tudunk tenni azért, hogy minőségi emberi kapcsolataink legyenek? Igaziak a nézeteltéréseink vagy csak tudattalanul folyamatosan teremtjük őket sajátságos nézőpontjainkkal?

Pár évvel ezelőtt elestem a gyerekemmel együtt. Pontosabban leestünk a lépcsőn. Csak néhány lépcsőfokról, de annál nagyobbat. Fogtam a kezét, mert még csak két éves volt, s fogalmam sincs, mi történt, talán rosszul léphettem és lezuhantam. Nem volt lelkierőm abban a pillanat töredékében ahhoz, hogy felismerjem azt, hogy el kell engedjem, úgyhogy vele együtt zuhantam. Annyit azért sikerült kiviteleznem, hogy magamra rántottam, így csak az arcát horzsolta le picit a térkő. Az ijedtségen túl rettenetesen fájt a bokám, nem is bírtam felkelni, ott maradtam ülve. A közelben beszélgetett két nő, akikkel egy házban lakunk, azonnal a segítségemre siettek. Nagyon kedvesek voltak velem. Az egyikükkel már évek óta nem beszéltem, sőt, köszönő viszonyban sem voltunk. Haragudtunk egymásra. Hogy miért? Sejtelmem sincs.

Az esés után azon gondolkodtam, vajon mi történhetett köztünk, ami kiváltotta ezt a ellenséges viselkedést bennünk egymással szemben. Tényleg nem tudtam rájönni. S ekkor ráéreztem, hogy bizonyára valamit nagyon rosszul csinálok. S ha tovább folytatom, a gyerekemet is magammal rántom.

Nem lehet ilyen céltalan és lélektelen mérgeket hordozni. Nagyon meghatott a nagylelkűsége irányomban, hogy – dacára a több éves gyűlöletnek, bár inkább közöny volt ez, mint gyűlölet – gondolkodás nélkül és önzetlenül pártfogásába vett, mikor látta bénult helyzetemet. Örülök, hogy ez megtörtént, örültem akkor is a fizikai gyötrelem ellenére, mert megtanultam, hogy ha nem is szeretünk mindenkit, de elfogadni muszáj, mert neki is ugyanolyan joga van az élethez, mint nekem vagy bárki másnak. Ajándéknak tekintettem ezt az esést, pont a születésnapom előtt történt két nappal.

Szólj hozzá!

További cikkek