Barion Pixel

Ezt csináld, ha szeretnéd, hogy kisgyermekes ismerőseid jó messzire elkerüljenek!

Van egy érdekes jelenség a felnőttek körében, aminek a magyarázatát nem lelem, akármennyire is mélyre hatolok mindent aprólékosan kielemző elmémben. Olyan felnőttekről van szó, akik ha találkoznak, beszélgetnek édesanyákkal, édesapákkal, s az ő gyermekükkel, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szó szerint uszítják a gyereket a szülei ellen. Teszik mindezt a humor, a tréfálkozás álarca mögé bújva. S elkezdik már egészen kisbaba korban.

Jajj de aranyos vagy! Ugye nem hagyod aludni anyukádat? Ne is hagyd, csak sírjál minden éjjel! Jó hangosan! Mii? Hogy pelenkád van? Jó nagyot kaksizzál anyukádnak! Most tett tisztába? Nem baj, annál inkább! Majd kicseréli újból. Közben rúgd orrba, hadd fájjon neki!”

Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyják el meggondolatlanul szájukat. Többnyire olyanokról van szó, akik szintén megtapasztalták a gyermekáldás örömeit. Talán kellemetlen élményeik vannak ezzel kapcsolatban és ezeket próbálják kompenzálni más szülőkre szórt „jókívánságaikkal”? Vagy egyszerűen csak kitör belőlük a rosszindulat? Mert minden viccnek legalább a fele igaz, ezt tudjuk. S később, mikor már fel is fogja az a gyerek ezt az ostoba beszédet, akkor mi a céljuk vele? Szándékos tekintélyrombolás? Lehet, hogy nekik nincs tekintélyük gyermekeik előtt és emiatt kényszeredetten akarják másokét is ledönteni?

Primitív viselkedés mindenesetre. Néha jó lenne, ha megtekintenék magukat kívülről is, más szemével, nem a maguk butácska nézőpontján keresztül.

Vagy csupán csak annyiról van szó, hogy az egyéniségük akar a gyerek szemében jópofa felnőttként (nagybácsiként, nagynéniként, ismerősként, anya vagy apa munkatársaként, teljesen mindegy) tetszelegni?

Néhány hete a kisfiammal küszködtem az utcán az óvodából hazafelé jövet, mert fel akart menni egy jó magas kerítésre és azon gyalogolni tovább. Nem szerettem volna akkor, hogy ezt megtegye. Több okom is volt rá, de most nem ez a lényeg. Arra jött egy ismerősöm, aki megkérdezte a gyereket, miért sír? Ő elmondta, hogy a kerítésre akar feljutni. S bár emberünk messziről hallhatta és láthatta ettől a szándéktól való komoly idegenkedésemet, csak azért is elkezdte hergelni a gyerekemet, hogy majd anya felteszi oda, csak mondja meg neki.

Közben persze elégedetten vigyorgott a maszkja alatt.

Véletlenül sem engem erősített, s az én akaratom jogosságát, ésszerűségét helyeselte a gyerek előtt. Az már fel sem merül bennem ilyen eseteknél, hogy ez a típusú ember ki fog maradni a történetből, s nem szól bele egy anya iránymutatásába, egy anya és gyermeke kapcsolatába. De ezt akkor sem tudom megszokni. Megérteni főleg nem.

Kisfiam születését követően sok bosszantó emberrel kellett szembenéznem. Pontosabban a körülöttem levők egy részének viselkedése vált kellemetlenné. Elsősorban nem a mondanivalójuk dühített, hanem inkább a bennem felmerülő kérdés: vajon miért érzik szükségét annak, hogy teljesen feleslegesen megszólaljanak és ennyi meggondolatlan butaság hagyja el a szájukat?

Alapvetően három kategóriában pályáztak a versenyzők.

Az első csoport rögeszméje volt, hogy a gyerek fázik vagy akár megfázik. Mindegy milyen évszak van, mennyi a hőmérséklet, hány réteg ruha van rajta, szinte egészen biztos, hogy fagyoskodik, sőt le is fog betegedni, ha nem adok rá még legalább három réteg öltözéket.

A második kategóriában indulók valamiféle rejtett agresszióval viseltettek irányomban, mert az volt a kényszerképzetük, hogy anyát meg kell ütni, verni, de jobb esetben apát is. Ez ugyanaz a klub, mint a fent említett uszítók.

A harmadik csoport képviselői egyenesen gyerekkínzással vádoltak, mikor ettem valamit, amit újszülött kisbabám nyilvánvalóan még nem fogyaszthatott, s ilyenkor „viccesen” mindig azt ismételgették neki, hogy az anyja bizony éhezteti.

S ez utóbbi verzió a hozzátáplálás kezdetével csak még tovább gyarapodott.

Felelős szülőként az egyetlen, amit tehettem, hogy három emberre redukáltam azok számát, kiknek a véleményére kíváncsi voltam gyermekem táplálását illetően: a gyermekorvoséra, a védőnőére és kisfiaméra.

Az az embertípus pedig, aki úgy érzi, joga és kötelessége szülők, családok, szülő-gyerek kapcsolatok működésének alacsonyrendű felülbírálása, megsértése, kritizálása, szerintem éles bizonyítéka az elbutult, megkeseredett, tisztességtelen magatartás elterjedésének. Amint felbukkannak életemben, elfog a szégyen érzése, mert igen, én szégyellem magam helyettük is. Barátságos külsejük ádáz ellenfelet takar. Azonban örülök is az effajta találkozásoknak, mert minden egyes alkalommal figyelmeztetnek arra, hogy ki az aki fontos, s kinek nincs helye az életemben. Nem, nem haragszom én, dehogyis haragszom. Csak mélyen megrendít, hogy a társadalom egy része efféle úton halad.

Ilyenkor is, mint sok más alkalommal, felcseng bennem a mondat: „Válaszd mindig a jobbat!”

Szólj hozzá!

További cikkek