Meglátni a jót mindenben
Elértem már azt a szintet, hogy nem nyavalygok mindenen – vagy legalábbis nem túl sokáig – hanem megkeresem, mi lehet a használható kiindulópont az adott helyzetben, vagy mit tudok belőle kihozni és ennek megfelelően terelem a szituációt egy olyan irányba, amely annak eredményesebbé, jobbá tételéhez vezet.
Így alakult, hogy kisfiam megtanulta ezáltal a felelősséget, a holmijaira való odafigyelést. Mivel nem mehetek be az óvodába a járvány miatt, nem tudom a szekrényét és a ruháit rendezgetni, kontrollálni, mikor mit vegyen fel, mit hozzon haza és mit ne. Reggelente elmondom neki az instrukciókat, s ő ezek alapján cselekszik.
Nem mondom, hogy elsőre sikerült mindent pontosan megtennie, sőt, még másodikra és sokadikra sem, de úgy gondolom, hogy nagyon sokat fejlődött e téren, s azt is tudom, hogy ha nem állna fenn ez a körülmény, akkor nem is jutott volna eszembe kiengedni az irányítást a kezemből. Úgyhogy mindannyian jobban jártunk. Legalábbis ebben a tekintetben.
Amikor a gyerek helyett a pedagógust akarjuk nevelni
Vannak a csoportban olyan anyukák, akik folyamatosan azt lesik, hol, mibe köthetnek bele. Az óvónőket és a dadusokat vegzálják nap mint nap. Mintha nem lenne elég a baj, amiben inkább össze kellene fognunk, s megkönnyíteni egymás életét, de ők csak tovább fokozzák – egyébként teljesen feleslegesen és undorító módon – a stresszt, a problémát.
Nem fogom megérteni soha azt sem, hogy miért kell ok nélkül belemenniük ilyen értelmetlen, primitív vitákba azokkal az emberekkel, akik a gyermekeiket nevelik, vigyáznak rájuk. Néhányan abban a tudatban élnek, hogy az ő csemetéjükkel foglalkozik az intézmény teljes személyzete a munkaidejük száz százalékában. Vagy talán még azon is túl.
Elvárják, hogy az ő kis külön felállított, aprólékosan kidolgozott szabályrendszerüket alkalmazzák az óvodában, de ők maguk nem képesek a közösség írott vagy íratlan előírásainak eleget tenni. Nem hajlandóak beilleszkedni, mert magukat feljebbvalónak és különbnek érzik. Szem és fültanúja voltam már olyannak is, amikor egy édesanya az óvónénivel lekezelően és számonkérően beszélt. Persze teljesen indokolatlanul, mert csak az volt a vita tárgya, hogy a gyermek milyen öltözékben volt az udvaron és hogy miért nem vitte haza a ruhát már nem tudom, hány napja.
Ez az a történet, amiben a felháborodásom értetlenséggel párosul, mivel én ilyen esetben elsődlegesen a kisfiamat kérdezem meg ezekről. Szerintem a gyerekünket neveljük és tanítjuk, nem felnőtt embereket, akik szintén a gyermekeink oktatására hivatottak. Nem tudom elképzelni, mit kellene tennie egy óvónőnek ahhoz, hogy ezt a hangnemet megengedjem magamnak vele szemben.
Annak idején, már az első szülői értekezletek alatt megállapítottam, hogy a pedagógusoknak a gyerekekkel megélt drámáknál sokkal rosszabb és kellemetlenebb helyzeteket kell átélniük és helyén kezelniük a szülőkkel való kapcsolatukban. Szerintem örülnek is neki, hogy nem mehetünk be az épületbe, mert így kevesebb az ilyen kritikus pont.
Amikor az én kisfiam – még ennek a helyzetnek az elején – nem hozta haza hetekig a melegítő zsákját, szándékosan nem is szóltam miatta, mert azt szerettem volna elérni, hogy kialakuljon a felelősségtudata, s ő oldja meg ezt a kis hibát. A negyedik hét után már úgy gondoltam, tényleg megérett az a ruhácska a mosásra, úgyhogy ekkor kértem a dadust, menjen vissza vele és hozzák ki. Rögtön megkérdezte, hogy miért nem mondtam eddig, hiszen ők segítettek volna, de biztosítottam róla, hogy ez teljesen tudatos volt és nevelési célú.
Még egy kis alkalmazkodás a helyzethez
S hogy magamat is említsem, amióta maszkot kell hordanunk szinte mindenhol, észrevettem, hogy egy kicsit mintha süket lennék. Nehezen értem meg, amit mondanak nekem, ha nem látom a másik fél száját. Úgy gondoltam, akkor ez fordítva is így lehet, ha nem is minden emberrel, de biztosan van más is rajtam kívül, akinek ez gondot okozhat. Köztudottan vagy halkan beszélek, vagy kiabálok, a hangos beszéd nálam szinte képtelenség.
Gyűlölöm a maszkot, mindenféle szempontból, de mivel azon vagyok, hogy a hátrányt mindenben előnnyé kovácsoljam, így feltekertem kicsit a hangerőmet. Ezt hozta ki belőlem. Azért gondolom, hogy sikerült, mert már nem kérdez vissza az eladó, mikor mondom, hogy „30 deka párizsit kérek a saját márkásból és 20 deka sajtos turistát szeletelveeee”, hanem legnagyobb meglepetésemre csak odaadja.
Hajlandó lennél-e változtatni a nézőpontodon, ha ezáltal fejlődhetsz és jobban is éreznéd magad? Képes vagy-e elengedni az akadékoskodást a saját életedben?
S ha tudni szeretnéd, HOGYAN ÉBREDTEM RÁ EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA AZ ALÁZAT ÉS A BIZALOM JELENTŐSÉGÉRE?, akkor olvasd el ezt is:
