Barion Pixel

Hogyan találjuk meg a nehézségben a tanulnivalót?

Elértem már azt a szintet, hogy nem nyavalygok mindenen – vagy legalábbis nem túl
sokáig – hanem megkeresem, mi lehet a használható kiindulópont az adott helyzetben,
vagy mit tudok belőle kihozni és ennek megfelelően terelem a szituációt egy olyan irányba,
amely annak eredményesebbé, jobbá tételéhez vezet.
Így alakult, hogy kisfiam megtanulta ezáltal a felelősséget, a holmijaira való odafigyelést.
Mivel nem mehetek be az óvodába a járvány miatt, nem tudom a szekrényét és a ruháit
rendezgetni, kontrollálni, mikor mit vegyen fel, mit hozzon haza és mit ne. Reggelente
elmondom neki az instrukciókat, s ő ezek alapján cselekszik. Nem mondom, hogy elsőre
sikerült mindent pontosan megtennie, sőt, még másodikra és sokadikra sem, de úgy
gondolom, hogy nagyon sokat fejlődött e téren, s azt is tudom, hogy ha nem állna fenn ez
a körülmény, akkor nem is jutott volna eszembe kiengedni az irányítást a kezemből.
Úgyhogy mindannyian jobban jártunk. Legalábbis ebben a tekintetben.
Vannak a csoportban olyan anyukák, akik folyamatosan azt lesik, hol, mibe köthetnek
bele. Az óvónőket és a dadusokat vegzálják nap mint nap. Mintha nem lenne elég a baj,
amiben inkább össze kellene fognunk, s megkönnyíteni egymás életét, de ők csak tovább
fokozzák – egyébként teljesen feleslegesen és undorító módon – a stresszt, a problémát.
Nem fogom megérteni soha azt sem, hogy miért kell ok nélkül belemenniük ilyen
értelmetlen, primitív vitákba azokkal az emberekkel, akik a gyermekeiket nevelik,
vigyáznak rájuk. Néhányan abban a tudatban élnek, hogy az ő csemetéjükkel foglalkozik
az intézmény teljes személyzete a munkaidejük száz százalékában. Vagy talán még azon
is túl. Elvárják, hogy az ő kis külön felállított, aprólékosan kidolgozott szabályrendszerüket
alkalmazzák az óvodában, de ők maguk nem képesek a közösség írott vagy íratlan
előírásainak eleget tenni. Nem hajlandóak beilleszkedni, mert magukat feljebbvalónak és
különbnek érzik. Szem és fültanúja voltam már olyannak is, amikor egy édesanya az
óvónénivel lekezelően és számonkérően beszélt. Persze teljesen indokolatlanul, mert csak
az volt a vita tárgya, hogy a gyermek milyen öltözékben volt az udvaron és hogy miért nem
vitte haza a ruhát már nem tudom, hány napja. Ez az a történet, amiben a felháborodásom
értetlenséggel párosul, mivel én ilyen esetben elsődlegesen a kisfiamat kérdezem meg
ezekről. Szerintem a gyerekünket neveljük és tanítjuk, nem felnőtt embereket, akik szintén
a gyermekeink oktatására hivatottak. Nem tudom elképzelni, mit kellene tennie egy
óvónőnek ahhoz, hogy ezt a hangnemet megengedjem magamnak vele szemben. Annak
idején, már az első szülői értekezletek alatt megállapítottam, hogy a pedagógusoknak a
gyerekekkel megélt drámáknál sokkal rosszabb és kellemetlenebb helyzeteket kell

átélniük és helyén kezelniük a szülőkkel való kapcsolatukban. Szerintem örülnek is neki,
hogy nem mehetünk be az épületbe, mert így kevesebb az ilyen kritikus pont.
Amikor az én kisfiam – még ennek a helyzetnek az elején – nem hozta haza hetekig a
melegítő zsákját, szándékosan nem is szóltam miatta, mert azt szerettem volna elérni,
hogy kialakuljon a felelősségtudata, s ő oldja meg ezt a kis hibát. A negyedik hét után már
úgy gondoltam, tényleg megérett az a ruhácska a mosásra, úgyhogy ekkor kértem a
dadust, menjen vissza vele és hozzák ki. Rögtön megkérdezte, hogy miért nem mondtam
eddig, hiszen ők segítettek volna, de biztosítottam róla, hogy ez teljesen tudatos volt és
nevelési célú.
S hogy magamat is említsem, amióta maszkot kell hordanunk szinte mindenhol,
észrevettem, hogy egy kicsit mintha süket lennék. Nehezen értem meg, amit mondanak
nekem, ha nem látom a másik fél száját. Úgy gondoltam, akkor ez fordítva is így lehet, ha
nem is minden emberrel, de biztosan van más is rajtam kívül, akinek ez gondot okozhat.
Köztudottan vagy halkan beszélek, vagy kiabálok, a hangos beszéd nálam szinte
képtelenség. Gyűlölöm a maszkot, mindenféle szempontból, de mivel azon vagyok, hogy a
hátrányt mindenben előnnyé kovácsoljam, így feltekertem kicsit a hangerőmet. Ezt hozta
ki belőlem. Azért gondolom, hogy sikerült, mert már nem kérdez vissza az eladó, mikor
mondom, hogy „30 deka párizsit kérek a saját márkásból és 20 deka sajtos turistát
szeletelveeee”, hanem legnagyobb meglepetésemre csak odaadja.

Hajlandó lennél-e változtatni a nézőpontodon, ha ezáltal fejlődhetsz és jobban is éreznéd
magad? Képes vagy-e elengedni az akadékoskodást a saját életedben?

Szólj hozzá!

További cikkek