Bár a várandósságom az úgynevezett veszélyes tényezők ellenére zökkenőmentesen zajlott – leszámítva a nyolc hónapon át tartó folyamatos hányingert – a szülés folyamata sajnos némi nehézségbe ütközött. Véleményem szerint jóval korábban el kellett volna végezni a császármetszést, mint ahogy azt az orvos megtette, de ezen már nem érdemes gondolkodni, megtörtént, elmúlt.
A következmény az lett, hogy kisfiamat mentővel elszállították a legközelebbi gyermek intenzív osztályra, tőlünk 50 km-re. Én maradtam egyedül. Nélküle. A kórteremben még két anyuka feküdt, egyikük előző nap szült, a másik velem egyszerre. Mindketten kislánynak adtak életet. Nem értettem, mi történik velem. Szültem egy gyereket? Vagy csak álmodtam? Azt az érzést, mikor közölték a rossz hírt, nem felejtem el soha. Érzéketlen volt a doktornő vagy szándékosan akart bántani, már nem fogom megtudni. Bejött a szobába és összekulcsolt kézzel, rémisztően lassan elkezdte a monológját Ádám és Évától. Az első és az utolsó mondatot hallottam csupán.
„Amint bizonyára ön is észrevette, a gyermek nem sírt fel, mikor megszületett….”
…
Igen, emlékeztem. De nyöszörgött. Hallottam, hogy nyöszörgött. Senki nem ijedt meg, így én sem. Senki nem mondta, hogy baj van. Odahozták, míg varrták össze a sebemet, simogattam édes kis arcát. Más nem is látszott ki a pólyából. Gyönyörű volt, a legszebb a világon. Alig vártam már, hogy láthassam. Nem, nem lehet baja! Vagy ennyi volt? Kilenc hónap és pár perc? Nem, az nem lehet! Miről beszél ez a nő? Nem értek semmit….Hozzák ide a kisfiamat! Látni akarom!
…de egy hang se jött ki a torkomon.
Néha ránéztem a szobatársaimra, ők is értetlenül bámultak a doktornőre. Még mindig nem hallottam, mit mond. Feszülten vártam az ítéletre. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?
És akkor végre vége lett ennek a lelketlen előadásnak. Kimondta. Nincs nagy baj, ne ijedjek meg. (Ó, köszi.) Ott az intenzíven jobb helyen lesz, ott tudják kezelni, ha bármi adódik még vele. Így kezdődött kis élete. Nélkülem, messze tőlem, idegenekkel.
Este későn jöttek érte. Betolták a szobába, hogy elköszönjek tőle. Egy nagy kocsin a kicsi inkubátorban apró teste. (Nem is olyan apró, 4750 gramm volt.) Olyan pici volt a hely, hogy mindennek nekilökődött az ágy, csörömpölt, zörgött, felverték az egész osztályt. Nem tudom, lehet jobb lett volna, ha be se hozzák. Olyan egyedül volt, fájdalmas volt látni, ahogy elszakítottak minket egymástól. Hagytak ott egy telefonszámot, érdeklődjek másnap.
Természetesen így is tettem, mondták, hogy jobban van, persze később kiderült, hogy már aznap ismét rosszabbul lett, de legalább egy kicsit nyugodtabb voltam. Harmadnap reggel szóltam a nőgyógyásznak, aki jött vizitelni, hogy intézzen nekem helyet a megyei kórházban. Ő aztán nem! Mit képzelek én? „Maga nem megy innen sehova! Ma biztos nem! De még holnap sem!” – hangzott az ítélet. „Neeeeem? Majd csak figyeljen, mikor kisétálok azon az ajtón!” Úgy is lett. Szerencsére épp lejárt a munkaideje, így hazament, s pont az az orvos jött ügyelni, akinél szültem, ő pedig azonnal intézkedett. Kora délután már a másik kórházban voltam.
Kedvesen fogadtak, finoman szólva is eltérő mentalitású ott a személyzet. Csak egy modortalan nővér volt. De róla majd később.
Kicsikém hátul volt, egy nagyon beteg kisfiúval egy teremben. Inkubátorban, kék fény alatt. Bemehettünk apukájával hozzá. Hason feküdt, le volt ragasztva a szeme. Egy szál pelenkában törékeny kis teste. A keze az enyém. Ugyanolyanok az ujjai. Mintha az én kezem makettje lenne az övé.
Később a szobámban fekve azon gondolkoztam, hogy nem is tudom, mit kell csinálni egy kisbabával. Fogalmam sincs, ő az első gyerekem. Ha nem lenne ott bent, nekem kellene róla gondoskodni? De hogyan? Én nem értek a gyerekekhez.
Napközben kétóránként lehetett bemenni hozzá. Ha beengedtek. Közbejöhetett bármi olyan ok, ami miatt kimaradhatott a látogatás. Volt egy külön kis helyiség, ahol várakoztunk, amikor eljött az ideje. Fel kellett venni a benti ruhánkra egy köpenyt, kezet mosni, fertőtleníteni, s aztán várni, hogy szólítanak vagy sem. Párszor sikerült bejutnom aznap és másnap is. Nem vettem ki az inkubátorból, csak benyúlva cirógattam, becézgettem, szeretgettem. Nagyon furán vette a levegőt.
Vele szemben feküdt az a kisfiú, akit már említettem. Gyógyíthatatlan betegséggel született, már több hete ott volt, úgy egyhetes korában derült ki a szörnyű kór. Az országban még nem is volt ilyen rendellenességgel egy ember sem regisztrálva, annyira ritka. Külföldön, aki ezzel a betegséggel született, legkésőbb egy éves korában meghalt. Egyetlen szűrővizsgálat sem mutatta volna ki. Korábban papot is hívtak a szülei, mert közölték velük, nem biztos, hogy megéri a másnapot és ha azt akarják, hogy keresztény legyen, akkor ne várjanak. Többször adódott komplikáció az állapotában. De ő nem akart elmenni. Csodáltam az anyukáját. Fiatal, csinos pedagógus volt, aki már egészen otthonosan mozgott a kórházban. Külön szobáját hangulatosan, kényelmesen be is rendezte magának. Mindenkinek ő segített. Mindenben. Hogyan kell szoptatni, mit kell tenni, hogy meginduljon a tej, nem volt kérdés, amire ne tudta volna a választ. Kisfiához töretlen optimizmussal, bizakodóan viszonyult. Mesekönyvet vitt be hozzá, leült az inkubátor mellé, kinyitotta kis ablakait és halkan, szeretettel felolvasott neki. Nem értettem a tartását, kifogyhatatlan energiájának forrását. Egyszer megkérdeztem tőle, honnan van ehhez ereje, s ahhoz, hogy még másoknak is ad belőle. Azt mondta, mert az ő kisfia is erős és küzd. És ő csak egy pici baba. Ha neki van ereje küzdeni, annak a csöppségnek, akkor ő, az anyukája sem adhatja fel. Nem teheti meg vele.
Kicsi fiam életének negyedik napján ismét várakoztam, hogy láthassam őt. Ott volt ez a fiatal nő is. Egyszerre hirtelen kirontott az ajtón egy nővér, akinek olyan volt a haja, mintha épp az esküvőjéről szökött volna meg, s meglepetésemre elkezdett velem kiabálni, hogy mit képzelek én magamról?! Szoptatni kellene azt a gyereket! És különben is, nem lehet rajtam semmi a köpeny alatt! És a melleimet is le kellett volna mosni! Nem is tudom, még miket vágott tudatlan fejemhez, mikor vissza akartam ütni, mivel fogalmam sem volt az említett információkról, senki nem tájékoztatott semmiről és jogtalannak éreztem felém irányult kirohanását. Ahogy megszólaltam volna, a nagyon beteg kisfiú édesanyja leintett, hogy hagyjam, s ezt mondta:
„Ne szólj semmit, ő ilyen! De ő vigyáz a gyerekedre!”
S ott, akkor, abban a pillanatban ez a két mondat örökre bevésődött a szívembe. Igen, a szívembe. Ettől kezdve visszavettem a vehemenciámból (legalábbis a gyerekemet illetően), pontosabban azokkal az emberekkel szemben jóval higgadtabban kezelem a kapcsolatot, a kommunikációt, akik valamilyen módon vigyáznak rá, gondoskodnak róla, ápolják, gyógyítják vagy tanítják őt. Fontos állomások ők gyermekeink életében. Eleve egy intenzív bizalommal irányulok feléjük, amely természetesen megtörhet vagy elszakadhat bizonyos események hatására, de felismertem, hogy ezzel a hozzáállással sokkal könnyebbé tudom tenni a gyerekem, a magam és az ő életüket is. Bizalommal és alázattal viszonyulok ezekhez az emberekhez és helyzetekhez, s mindenkinek ezt tudom tanácsolni.
