1906. december 18-án született Zelk Zoltán költő, prózaíró. Versei, prózai írásai mellett megjelentek mesék és gyermekversek is a tolla által. Politikai szerepvállalása és ellentmondásos emberi tulajdonságai számomra semmit nem vonnak le művészi értékességéből, zsenialitásából. December lévén a következő meséjét szeretném megosztani veletek.
Decemberi mese
(Zelk Zoltán: Alszik a szél című kötetéből)
Milyen kár, hogy télen nem nyílik az akác, mert ha nyílna, olyan mesét mondhatnék, melynek minden szavát akácfáról tépném. Szép, fehér, júniusi szavakat, vagy talán le se tépném, maguktól is szólnának azok az ágakon, a virágporért induló méhek és darazsak megállnának a levegőben, s velük együtt hallgatnák a mesét.
Hogy miről szólna ez a mese? Amiről a mesék szólni szoktak: lámpaszemű baglyokról, kutyáról, amelyik kolbászból font kerítést őriz, kecskéről, amelyikre reábízták a káposztát, és persze medvéről meg rókáról.
De hát, jut eszembe, ilyen mesét én is tudok akkor is, ha nem nyílik az akác, akkor is, ha dér lepi a fákat, akkor is, ha egy néma feketerigó ül az ágon. Hiába várnátok, hogy ez a rigó most megszólaljon, mert egy ősz végi napon elveszítette az aranysípját, a sípot belepte a hó, hát meg se találja tavaszig. Addig pedig nem várhatok a mesével, el tudom én kezdeni, el tudom én mondani akkor is, ha nem kíséri füttyszóval a rigó. Kezdem is már, s tudom is, hogy miről. Nem a lámpaszemű bagolyról, nem is a káposztára vigyázó kecskéről, hanem a medvéről. S ha véletlenül arra tévedne a róka, amerre mi járunk a mesében, hadd tartson velünk ő is.
Ez a ház itten, ennek a háznak mind a két szobája, verandával és kerttel a medve otthona. A dédapja meg a nagyapja még barlangban lakott, de ő már csak ilyen verandás, kertes házban érzi jól magát. S ha a nagyapja átaludta is a telet, ő már télen is csak éjszaka alszik. Teheti, teli mézesbödön van a kamrájában, s teli a hűtőszekrénye, mirelitmálnával. Mégis unatkozik éppen, fölcsavarja, kis ideig hallgatja a rádiót, aztán lecsavarja, nem tetszik neki se a zene, se a hangjáték. Embernek való ez, nem medvének! Így van a tévével is, arra még inkább zsörtös és morgós, mert annak a képernyőjén minden este fogat mos, torkot öblít egy mackó… Látni sem bírja ezt az állatkínzást!
Mit csináljon hát unalmában? Leemel a polcról egy könyvet, éppen azt, amit dédapjáról, Dörmögő Dömötörről írt Sebők Zsigmond, de alighogy a könyvet kinyitja, hallja, hogy valaki kopogtat az ajtón. A róka kopogtatott. Belépve a szobába, köszönés helyett így kiáltott:
– Milyen szép lakásod van! – s meg se várva, hogy kínálják, leült a medve karosszékébe.
– Eljöttem megnézni, mivel töltöd téli napjaidat.
– Ne is kérdezd, csupa unalom ilyenkor az élet. A téli alvásról leszoktam, sétálni nem szeretek ilyen hidegben, mi mást tehetnék, olvasok.
A róka három percig, de nem is három, hanem négy percig elnémult a csodálkozástól. Mikor aztán másodperc híján letelt a csodálkozás négy percnyi ideje, megkérdezte:
– Hát te olvasni is tudsz?
– Dehogy tudok! Dehogy tudok! Hiszen nem ember vagyok én, hanem medve!
– Hát akkor miért olvasol?
– Mert tudni akarom, mi mindent írtak össze dédapámról, nagyapámról az emberek. Csupa szépet írtak, nem mondom, de ha nem igaz belőle egy szó sem! Egyetlen ember volt, egy költő, aki igazán ismerte a medvét, aki tudta, mit szoktunk mi mondani, ezt hogy: „Brumma, brumma, brummadza!” Figyeld csak, most is mi mindenről beszélek; alvásról, hidegről, könyvről, mégse mondok egyebet, csak azt, hogy: „Brumma, brumma, brummadza!” Aztán másodszor is, tizedszer is, századszor is csak azt: „Brumma, brumma, brummadza!”
– Igaz – mondta az okos szótól nekiokosodva a róka –, már milyen régen beszélgetünk a dédapádról, az emberek írta könyvekről, meg sok egyébről, mégse hallok mást a te szádból, csak azt, hogy: Brumma, brumma, brummadza!
Aztán keveset tűnődve, hogy mondja-e, ne mondja, így szólt:
– Rólam is mi mindent össze nem írtak az emberek! De rólam aztán semmi szépet. Mindig csak azt, hogy így a ravasz róka, úgy a ravasz róka. Méghogy én ravasz vagyok! Hallgasd meg, mi történt velem ma is. Elindultam reggel valami eleséget keresni, s alighogy harminchárom lépést mentem, egy cinke meg egy varjú lábnyoma közt, jókora darab sajtot találtam a hóban. Már a fogam közt tartottam, mikor leszól hozzám a fáról egy holló: „Jaj, de jó, hogy erre jársz, jaj, de jó, hogy látlak! Tegnap hallottam a szajkótól, hogy neked van a legszebb hangod az erdőben. Te énekelsz a legszebben a világon. Ne haragudj, ha őszintén megmondom, én ezt nem hiszem…” Mondd, medve, te ezt annyiban hagynád? Ugye, hogy nem! Én se hagytam annyiban, kiejtettem a számból a sajtot, hogy énekelni kezdjek, de abban a pillanatban lecsapott a holló az ágról, s csőrében a sajttal, meg sem állt a szomszéd erdőig. Ó, ha nekem is szárnyam volna, nemcsak az a négy földön futó lábam! Ó, ha én is olyan ravasz volnék, mint a holló!
– Hát ez bizony szomorú dolog – mondta a medve. – Nekem pedig se csirkém, se sajtom, csak egy bödön mézem, csak néhány doboz mirelitmálnám, s tudom, te egyiket sem szereted.
– Tudom én, hogy így van. Megértek én már mindent. Csak egyet nem értettem soha, s nem értek ezután sem.
– Mit nem értesz, vörös szőrű barátom?
– Azt, amiről szóltál már egyszer, hogy egyikünk sem tud beszélni, mégis milyen szépen diskurálunk már fél órája. Te megérted az én szavamat, és én megértem a te szavadat.
– Bizony olyan csoda ez, amit senki sem tud megfejteni talán, csak a mesét olvasó gyerekek, talán azok is, akik majd a mi beszélgetésünket elolvassák, mert hidd el, akad majd valaki, aki ezt is megírja.
Ezen aztán úgy elcsodálkoztak, úgy eltűnődtek, hogy egyetlen szavuk sem volt többé. De nem, annyi szavuk mégis volt, hogy elköszöntek egymástól. Aztán a róka kilépett az ajtón, ki a kapun is. S mert már annyi mindenen csodálkozott, azon elfelejtett csodálkozni, hogy a decemberi tájon fehér szárnyakat bontott az akác, s a rigó füttyszavára méhek és darazsak táncoltak a levegőben. Kár is lenne csodálkozni ezen, hiszen valóban így volt, hiszen igaz volt, hiszen azért mese, hogy minden szava igaz legyen.
