1948. november 26-án fogadta el az Országgyűlés „a nőkre nézve a közszolgálat körében és más életpályákon fennálló hátrányos helyzet megszüntetéséről” szóló törvényt, amely minden téren a férfiakkal egyenlő jogokat biztosított a nők számára. Ez a törvény nagyjából minden munkakörben lehetővé tette a nők munkavállalását.
A szocializmus azonban kisajátítva magának a „feminizmust”, a nőket kényszerítő jelleggel állította munkába. A munkaerőpiacon továbbra is hátrányos helyzetben voltak a férfiakkal szemben: kevesebb volt a fizetésük is, illetve nehezebben jutottak a végzettségüknek megfelelő pozícióhoz.
A nők munkába állásával nem szűnt meg számukra a házimunka és a gyermeknevelés. Nagyon sok helyen nem merül fel a mai napig sem az otthoni munkamegosztás lehetősége. A nőket sújtó kettős teher napjainkban is fennáll számos családban. Ezekben a családokban a férfiak otthoni teendőkből való kimaradása teljesen természetes és megkérdőjelezhetetlen. Nem is lehet téma.
Egészen egyértelmű az a felállás, hogy a munkahelye mellett anyuka hozza-viszi a gyerekeket óvodába, iskolába, szakkörre, edzésre. Otthon tanul és játszik velük. Közben főz, mos, vasal, mosogat, takarít, dekorál. Pakol, pakol, pakol. S másnap ugyanígy helytáll. Eközben apuka, ha hazatér a munkából, elfoglalja trónját a legkényelmesebb kanapén, s a távirányító hatékony nyomogatása mellett nem sok gondja akad már. Jó esetben lehet vele beszélgetni, de némelyekkel azt sem. Ha programja van, alapjoga, hogy elmenjen rá. Ellenben ha anyukának van, legtöbb esetben…hát…így járt. Örüljön neki, hogy dolgozhat és van szép családja is mellette.
Ellentmondásosnak tűnik, hogy két hasonló körülmények között nevelkedő férfi ismerősöm élete miként fejlődött ki az általuk alapított családban. A közös alap – szinte cselédként tartott anya és teljes mértékben kiszolgált apa, aki a munkahelyén kívül semmit nem csinált, csak várta otthon a szájába repülő sült galambot – ellenére két egészen különböző értékrend vált sajátjukká.
Egyikük szinte apja helyett kompenzál: munkahely mellett otthon is szerel, javít, alkot; gyerekkel játszik, fürdeti, gondoskodik róla; főz, mosogat; bevásárol és nagyjából minden mást is megcsinál. Nem a párjának segít, hanem vele együtt dolgozik, teremt. A másik tovább vitte a mintát, amit otthon látott: a nagy semmit.
Láttam olyat is, amikor az apuka egy félresiklott anyuka szerepbe bújva teszi a dolgát, párja pedig inkább a nagyobbik gyerekként funkcionál a családmodellben. Persze vannak még kibillent minták máshol is és sokféle is, lehetne sorolni tovább. Mindenesetre az én környezetemben sokkal több az, hogy a férfi otthon csak szállóvendégként üzemel. S felmerült bennem a kérdés: vajon tényleg ezt akarta a feminizmus? Nem kellett volna törvényt hozni a férfiak házimunkát végzéséről, a férfi egyenjogúságról is?
