Hűvösebb az idő, talán többet tartózkodunk bent a meleg lakásban, mint kint a szabadban. Közelebb vagyunk egymáshoz, közelebb vagyunk magunkhoz. A hosszú estéken valószínűleg van idő egy kicsit eltöprengeni kapcsolataink minőségén is.
Sajnos azt vettem észre az én környezetemben, hogy nagyon ritka kincs a meghitt családi közeg, az igaz baráti szeretet, de még a jól működő párkapcsolat is. A család, melybe beleszülettünk, sok esetben csak fojtogató rabság, a párkapcsolat langyos, sáros pocsolya.
A barát a kapaszkodó, vagy az lehetne, de ők sem mindig maradnak meg ebben a szerepben.
A társas kapcsolatokban gyakori az egymás mellett való elbeszélés, a másik meg nem értése, sőt, ennek megpróbálására is sokszor képtelenek az egyének. Mindenki csak a saját hangját hallja. Ezekből adódnak aztán félreértések, veszekedés, sértődés, harag. Egyik nem érti, mit mond a másik, másik nem érti, mit mond az egyik.
Ha valaki csak javító szándékból kísérletet tesz a konfliktus megoldására, a másik rögtön támadásnak érzékeli, majd védekezik jobb esetben, de inkább ő maga támad. Ebből lesz aztán az, hogy a „támadott fél” mártírt kovácsol magából, ő lesz a „szegény én”. Soroljam még? Ez csak egy általános alap szituáció a mindennapokból. A helytelenül, hibásan kommunikáló mindennapokból.
Lehet szépíteni, de valljuk be, társadalmunk betegsége: a VALÓDI emberi kapcsolatok hiánya. Az önmagát nem ismerő ember másokat is képtelen megismerni. A személyiségtorzulások elfedik az alatta fuldokló embert. A kommunikáció hiánya vagy a hibás mivolta eredményezi végül a társas magányt.
Ezeket az emberi kapcsolatokat a mai világban sokan házi állatokkal próbálják pótolni.
Macska, kutya, nyúl, akármi. Mindegy, csak ne érezzék annyira, hogy fáj. Fáj egyedül lenni, fáj meg nem értettnek lenni. Fáj az öregedés, fáj a fájdalom is már. Az állatkáikat emberi tulajdonságokkal és szokásokkal felvértezve úgy érezhetik, hogy van, aki szereti őket. Önmagukért.
Mennyivel egyszerűbb egy kutyát szeretni, mint párkapcsolatunkon javítani, vagy netán megszakítani, ha nem megy tovább. Mennyivel könnyebb a macskánkat szeretni, a gyerekünkkel való konfliktus megoldása helyett. S mennyivel jobban esik egy nyúllal együtt élni, mint elviselni a magányt.
Nekem is volt kutyám, akit gyermekemként szerettem.
Mert akkor még nem volt és „hivatalosan” nem is vágytam rá. Ma már tudom, ez pótcselekvés volt csupán. A kutya nem ember. Ahogyan a macska és a nyúl sem. Az ember pedig nem állat. Bár némelyek néha annak tűnnek. De nem.
Mindannyiunknak kezében a lehetőség, hogy önmagunk rendberakása után/közben kitakarítsuk másokhoz fűződő kapcsolatainkat is. Mert elsősorban magunkkal van dolgunk, s önmagunkon keresztül, magunkból kiindulva változik a világ.
