Feljegyzések a holtak házából
Sok évvel ezelőtt volt egy angol tanárom, kinek óráin rendszeresen elhangoztak az orosz irodalmat dicsőítő mondatok. Nem szerettem olvasni, az iskolai kötelező olvasmányok nagy része kiverte nálam a biztosítékot, csak még inkább eltántorítottak a betűk falásától. Nővérem és unokanővérem amúgy is mindig olvasott, ahelyett, hogy velem játszottak volna, így tulajdonképpen haragudtam is erre a szenvedélyükre.
De ez az angol tanár valahogy felkeltette az érdeklődésemet a könyvek bújása, kiváltképp az orosz írók művei iránt. Előbb tanultam meg, hogy „Crime and punishment”, mint az egyszerű jelent.
Otthon megvolt szüleimnek A Világirodalom Remekei sorozat jó néhány kötete, s így akadt kezembe Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című műve. Többször is elolvastam, annyira magával ragadott.
Dosztojevszkij alkotta meg a 19. században a filozofikus-ideológiai regény új típusát, mivel történeteiben a hangsúlyt elsősorban hősei belső vívódásaira helyezte át.
Ez a lélekábrázoló módszer volt az, ami miatt lelkesedtem már akkoriban az írásaiért, csak ezt én magam sem tudtam megfogalmazni.
Dosztojevszkij kereken 200 évvel ezelőtt, 1821. november 11-én született Moszkvában. Nemesi család második gyermekeként jött a világra. Apja szigorú és mogorva, feleségére folyton féltékenykedő katonaorvos volt, anyja ábrándozó romantikus asszony.
Az írót és több társát 1849. április 23-án letartóztatták, mert tagja volt egy titkos társaságnak, akikkel forradalmi felhívások közzétételét tervezte. Hónapokat töltött a Péter-Pál-erőd magánzárkájában, majd közölték vele, hogy bajtársaival együtt halálra ítélték.
Az elítélteket december 22-én kivezették a Szemjonov térre, felolvasták az ítéletet és az első foglyokat felvezették a vesztőhelyre. Majd hintón megérkezett a cár segédtisztje és kihirdette a cár kegyelmét, miszerint négy év kényszermunka, majd sorkatonaság lett az enyhítés.
Dosztojevszkij ujjongott a visszakapott élet érzésétől.
„Az élet mindenütt élet – bennünk zajlik le és nem a külvilágban. Körülöttem is lesznek emberek és embernek lenni az emberek között, bármilyen körülmények között embernek maradni, nem elcsüggedni és nem lesüllyedni – ez maga az élet, ez a feladat. Én megértettem ezt…” Írta azon a napon búcsúlevelében testvérének.
Majd a kényszermunka letelte után, mikor már testi mivoltát és művészi jövőjét is a megsemmisülés fenyegette, így írt:
„Goromba, felingerelt és feldühített nép ez. Annyira gyűlölik a nemeseket, hogy az minden határon túllép, ellenségesen fogadtak bennünket, gonoszkodva örvendeztek balsorsunkon. Ha megtehették volna, felfalnak bennünket. Egyébként, bátyám, ítéld meg magad: ugyan ki védhetett volna minket, amikor együtt kellett lakni, enni-inni, aludni ezekkel az emberekkel éveken át és amikor már csak azért sem állt módunkban panaszt tenni, mert a különböző sértések végtelen sorban következtek egymás után.”
Később pedig így nyilatkozik még ugyanabban a levélben:
„Mennyi népi típust, jellemet hoztam magammal a katorgáról! Megszoktam és ezért, úgy tűnik, alaposan megismertem őket…Milyen csodálatos nép! Általában elmondhatom: nem vesztettem el ezt az időt.”
„A fegyházban, a rablók között, négy év alatt végül különbséget tudtam tenni az emberek között. Nem tudom, elhiszed-e: vannak itt mély, erős, szépséges jellemek; milyen örömmel leltem meg a durva kéreg alatt az aranyat. És nem egy-két emberben, de jó néhányukban. Vannak, akiket nem lehet tisztelni, mások kifejezetten szépek.”
Ez az ellentmondásnak tűnő igazság két oldala határozta meg ezután Dosztojevszkij egész munkásságát.
Önerőből felemelkedve a pokoljárásból, véres verítékkel megszerzett megfigyelései lettek ezután művészetének alapjai. Az emberi lélek legmélyére hatoló megjelenítései a világirodalom nagyjai közé emelték Dosztojevszkijt. Nietzsche és Freud sem véletlenül mondta, hogy tőle tanulta a pszichológiát.
Mindannyiunkban jelen van egyszerre jó és rossz, világos és sötét, de nem mindegy, melyiknek engedünk teret. Tisztában kell lennünk lelkünk árnyoldalaival is. Dosztojevszkij képes volt szembenézni démonjaival és regényei által megtisztult, megszabadult a kísértésektől. Hamvas Béla mondta róla:
„Dosztojevszkij a legnagyobb alchimisták egyike, akik valaha éltek: megmutatta az emberi élet ördögi voltát és megmutatta, az ember hogyan győzheti le az ördögöt! Ennél többet egyetlen embertől sem lehet kívánni.”
Szereplői, karakterei megformálásában legmélyebb gondolatait is megismerjük. Nem véletlenül nevezik a lélektani regényírás nagymesterének.
Véleményem szerint az ember maga dönti el, hogy minek enged teret és minek nem. Van bennünk egy önkontroll. Az pedig, hogy mikor engedjük ezt el és mikortól nem tudjuk magunkat féken tartani, szintén rajtunk múlik. Mert mindig van egy pont, amin ha átlépünk, az is csak úgy lehetséges, hogy megengedtük magunknak. Az is a mi döntésünk tehát. Kezünkben az irányítás.
Dosztojevszkij, bár a valóságból indult ki, de abban mindig a mélyebb értelmet kereste. Így fogalmazta meg:
„Sohasem meríthetjük ki a teljes jelenséget, nem juthatunk el a kezdetéig és végéig… Az igazság fantasztikusabb mindannál, amit az emberi agy fel tud tételezni és el tud képzelni”.
