Barion Pixel

Szótlanul és elgyötörten állok a temetőben Halottak napján

„Amíg él a szeretet és az emlék, addig igazából nincs halál.”

(Cassandra Claire)

November 1-jén van Mindenszentek, november 2. pedig a Halottak napja. Eredetileg egyházi ünnepekről van szó, de a nem hívők is nagy számban emlékeznek meg halottaikról ezeken a napokon, tehát nem feltétlenül a vallás szempontjából szeretnék szót szólni róluk.

Hagyománnyá vált ilyenkor a temetők felkeresése, sírok rendberakása, gyertyák, mécsesek gyújtása, s közben mindenki a maga módján – többnyire elmélyülten, csendesen – emlékezik meg elhunyt szeretteiről.

A mi családunkban is élt ez a szokás már gyermekkoromban is. Mindig szerettem a temető csendjét, a fénybe borult sírokat, amikor a gyertyák lángja nemcsak fényességet, hanem megnyugtató meleget is adott a hideg őszi estén. Akkoriban még hagyományos gyertyákat használtunk, nem ezeket a műanyag vagy üveg mécseseket. Apai nagyapám sírját nem kő, hanem virágokkal beültetett föld borította, így a gyertyákat beleszúrtuk és sokáig álltunk a sír mellett. Ha leégtek, újat gyújtottunk. Ma is érzem a viasz szívhez szóló, mennyei illatát, mely mindig kiszakított a mindennapi életből, a megszokott hétköznapokból, s meghitt békességgel borította be gyermeki lelkem.

Akkoriban még az elvesztés fájdalma nem érintette meg életem, apai nagyapámat nem ismertem, ahogy anyám nagyszüleit sem. Más halottunk pedig nemigen volt, akinek felkerestük volna a sírját. 15 éves voltam, mikor meghalt egy unokatestvérem 13 évesen. Ott már azért felborult a harmónia, az egység. Ma már anyai nagyszüleim sírjához járok. A falujukba, ami azóta városi rangot kapott, s ahol én is éltem pár évet, majd a hétvégi látogatások, a nyári szünet helyszínéül szolgált, megannyi emléket hagyva maga után.

A mécsesek mellett álldogálva elgondolkodom, vajon miként látnának ma engem? Büszkék lennének rám? Kisfiamnak örülnének-e? Őt már nem ismerhették, de szeretnék-e vajon? Nyilvánvalóan igen. Mennyi, de mennyi mindent szeretnék megkérdezni tőlük, amit már sajnos nem tudok.

Papám megjárta az orosz frontot, hadifogságban is volt. Nem beszélt sokat, szinte meg se szólalt, csak ült a kis székén vagy a kerítésen és halkan dúdolt vagy szuszogott. Néha álomba is merült. Ki tudja, mit álmodhatott? Fényes nappal a szabad ég alatt. Talán újra fiatal volt. Vagy a háborúban harcolt. Sosem tudom meg. S vajon miért volt ennyire szótlan? Már előtte is ilyen lehetett? Vagy az ott ért megrázkódtatások hatására menekült önkéntes némaságába? Szerette-e a mamámat vagy csak mellé sodorta az élet? Milyen terheket cipeltek? A mama nagyon rideg és ellenséges volt vele. Mindig így viselkedett? Vagy csak idősebb korukra vált mogorva marconává? Nyers volt és kimért. Utasított és nem kért. Papa pedig morgott magában, de szót fogadott, mint egy anyjától szorongó gyermek.

S a mamámnak vajon ki volt igaz szerelme? Vagy volt egyáltalán? Titkokkal árnyalt sebeket viselt szívén, ebben biztos vagyok. Elsőszülött fiáról sohasem beszélt. Anyámtól tudom. Apácáknál hagyta, s a nagyszülők nevelték. Az édesapa szülei. A katonáé, ki a frontról soha nem tért vissza, nem láthatta gyermekét, nem is tudta kilétét. Vajon szerette őt nagyanyám? Tán egész életében őt szerette? Jó lenne megkérdezni tőle, s megtudni, mit élt át. Mellette lenni, vigaszt nyújtani neki, átérezni fájdalmát.

Jó sok éve már, hogy itt ült a zöld széken az előszobában az asztal mellett. A sötétben. Csendben volt ő is már. Nagyot hallott, nehéz volt vele kommunikálni. Inkább nem szóltam hozzá. Remélem megbocsát. Mit élhetett át? Pedig próbálkoztam. Mikor ideköltözött, adtam neki kis feladatokat, hogy érezze, nem vendég, hanem itthon van, ez az ő otthona is, s nem felesleges kolonc, hanem értékes családtag. Varrni szeretett, én pedig nem, úgyhogy mindig akadt tennivaló. Néha a krumplihámozást bíztam rá. De valahogy megszakadt, elmúlt az aktivitás az idők során, s nem volt segítség már. Azt hiszem, nagyon magányosan halt meg. Titkait magával cipelte, a nehéz terheket, melyek egy életen át nyomasztották. S én itt maradtam tudatlanul, árván, nem tanulva az ő nyomdokán.

Mennyi mindent csinálhattam volna másként! Mennyi mindent csinálhatnánk másként ma is idős hozzátartozóinkkal, s tán a bűntudat sem mardosná csontjainkat, mikor eljön a búcsúzás. Mennyi mindent tanulhatnánk tőlük még életükben, akár példájukon, akár ellenpéldán át. Ma is vannak illatok, vagy néhány tárgy, amit ha megérzek, meglátok, törnek fel gyermekkorom nagyszülőkhöz csatolt emlékképei. Annyi mindent kérdeznék még, de nincs kitől.

Most elgondolkodtam, vajon mit tennék mást, mint annak idején. Utólag könnyen okos az ember, mert már mindent átlát. Azt hiszem, mindent másképp csinálnék. Felhozta belőlem az emlékezés e rejtett, de be nem forrt hegeket. Talán majd egyszer én is magammal cipelem a terheimet anélkül, hogy bárki megkérdezné, milyen volt az életem, s mi bánt. Kicsit szomorú lett a kedvem is, de vigasztal a tudat: nem hal meg, kire emlékeznek…

Szólj hozzá!

További cikkek

Emberi kapcsolatok

Advent angyalai

Valójában advent az elcsendesedés, a magunkba fordulás időszaka. Nem a karácsony előtti nagy bevásárlás, az őrült rohangálás, a kapkodás kellene,

Tovább olvasom