Anna és Papus a kandallónál ültek. A tűz sejtelmesen lobogott, megvilágítva Anna arcán ezernyi kérdést, mely élete nyolc évében összegyűlt gyermeki lelkében.
Papus hat éve készült erre a napra, mióta leánya eltávozott közülük Anna születése után két évvel. Minden porcikájában, s szívében is érezte a pillanat jelentőségét. Unokájára nézett és tudta, itt az idő.
– Papus! – szólította meg kedves, vékony hangján a kislány.
Papus letette olvasószemüvegét az asztalra, majd anélkül, hogy egy hangos szó is elhagyta volna ajkait, unokájára tekintett, s figyelt. Most már felkészülten várta a kérdést.
– Milyen volt az anyukám? – kérdezte Anna, közben rongybabája haját igazgatva.
Papus szemét ellepték rég elfojtott könnyei. A kislány nem nézett rá. Nem is érzékelte, hogy nagyapja percekig nem válaszolt, mert küzdött a könnyeivel, érzéseivel, emlékeivel. Majd gyengéden így szólt:
– Anyukád gyönyörű volt! Kedves volt az emberekkel, okos volt és mindennél jobban szeretett téged…
– Emlékszem – szólt közbe Anna továbbra is a játékára meredten. Észre sem vette meglepetten visszakérdező nagyapja felhúzott szemöldökét.
– Emlékszel???
– Igen, Papus – Anna végre feleszmélt gondolataiból. – Akárhova megyek, akármit is teszek, mindig érzem…
– De mit, kislányom? – kíváncsiskodott az öreg.
– Nem tudom, Papus…nem látom őt, nem hallom a hangját sem…nem is simogat meg a kezével, csak érzem…mindig velem van…De lehet, hogy bennem van?
– Ő benned él tovább, kicsim. Ez természetes.
– Ühüm… – helyeselt Anna. Látszott rajta, hogy még nem zárta le ennyivel. – A barátnőim mindig elmesélik, hogy anyukájuk milyen jót főzött nekik, délután kikérdezi tőlük a leckét, este figyelmezteti őket a fogmosásra és arra, hogy mossák meg a fülük mögött is, majd lefekvéskor betakarja őket, s szép álmokat kívánva selymes puszit lehel arcukra. Nem mondhatom el, hogy velem is megteszi mindezt, mert kinevetnének. Amikor elestem tavaly a futóversenyen, akkor is ott volt és odébb taszított egy követ, hogy ne üssem bele a fejemet. Amikor éjjel rosszat álmodok, tündéreket küld, hogy felébresszenek. Ha valaki felbosszant, ő megnyugtat. Ha fáj valamim, meggyógyít. Ha sírok, megvigasztal. Te érted ezt, Papus?
S mivel nem jött felelet, folytatta:
– Én nem tudom, hogyan lehet ez, hiszen nem látom őt, nem hallom a hangját, nem érzem az érintését, de mégis itt van velem. Lehetséges ez?
Papus mélyen a kislány szemébe nézett, kezeit gyengéden vállaira tette, s csak ennyit tudott mondani:
– Persze, kicsim…mert az Anyát úgy hívják: SZERETET…
