Barion Pixel

A megmentő felmentése

Amikor a másiktól várjuk a megoldásokat

Olvastam egy írást egyik általam követett oldalon a segítők egy nagyon fontos, de jellemzően elrejtett nehézségeiről, miszerint vannak, akik a saját terheiket rájuk pakolva próbálják meglelni a kivezető utat a maguk fennakadásaiból. Ezzel a személyüket kivonva a felelősség és a cselekvés terhe alól igyekeznek a segítőik vállán cipeltetni ezeket a súlyokat. S ha netán kudarc a vége, nyilvánvalóan megajándékozzák őket a hibáztatásukkal is.

Jó néhány évvel és számottevő tudatossággal ezelőtt meghívtam két barátnőmet hozzám a fővárosból. Rettenetesen vártam az érkezésüket, mivel egy mindent elsöprő, de játszmákkal és csapdákkal teli szerelem hatására éppen a béka segge alá süllyedt az energiaszintem. („Pedig az még Kanizsán is a földet veri” – ahogy volt tanárnőm szokta mondani.)

Úgy éreztem, hogy a társaságukban vissza tudom nyerni a hitem, szárnyakra kap a vitalitásom és segítségükkel újra fel tudom építeni azt az önmagamat, aki nemcsak a maga, de mások problémáira is válaszra lel a mindennapokban is. Egyfajta megmentő szerepet szántam nekik. Persze, ezt akkor még nem tudtam, csak utólag állt össze a kép.

S az is, mennyire nem a véletlen műve volt, hogy végül lemondták az utat. Igazságtalan, de kényelmes tett lett volna a barátnőimre hárítani az én saját, külön bejáratú nyűgjeimet. S tőlük várni a megváltást.

Egy kapcsolat két vagy több ember között nem működhet így egészségesen. Csak úgy, ha mindenki beleteszi a saját energiáját, amelyek összeadódnak, egy közös még sokkal jobb pozitív „erő” válik belőlük, s ez végül mindenkire arányosan szétszóródik, mindenkinek szüksége és befogadókészsége szerint.

Én akkor csak kapni akartam, adni nem. Elvenni, ami nekem jár. Mert nekem most rossz, akkor tegyétek jobbá. Ti tegyétek jobbá, én meg itt ülök és várom, hogy kész legyetek.

Kezdeti csalódottságom ellenére gyorsan rádöbbentem, mire is készültem és vajon miért nem sikerült. Az egyik barátnőmnek más dolga akadt, a másik nem akart egyedül eljönni, így ott maradtam egyedül a gondjaimmal és a gondolataimmal. És megoldottam. Egyedül. Nélkülük. Persze velük jobb lett volna, de ehhez kellett volna, hogy lássam, ne tőlük várjam a szabadulásom kulcsát a problémáim börtönkapujához, mert a kulcs nálam van. Nem ők szállítják le nekem az autópályán a két és fél órás út alatt, de talán segítenek megtalálni, melyik zsebemben van és hogyan tudom a zárba helyezni azt. S ha netán ők is elvesztették valamely kulcsukat, én ugyanúgy segítek megkeresni azt.

Szólj hozzá!

További cikkek