„Nem jó szó az újrakezdés, mert nem kezdek semmit újra… Ez inkább továbblépés.”

Nem gyengeség az, ha segítséget kérünk és kapunk

Szilvivel sok éve együtt dolgoztam egy üzletben. Már akkor sem volt ideális a házassága. Szomorú érzéssel figyeltem őt, mert ő tiszta szívvel szeretett. Addigra túl volt egy törésponton a kapcsolatuk, melyből felállt ugyan, de örök sebet ütött benne. Kevés hasonló embert ismerek. Végtelenül őszinte, szerény, érzékeny, de mégis erős. És bátor is. Szerény, de nem mártír, nem áldozat, mint oly sokan. Ő az a típus, akire azt szokás mondani: „jó ember”. Közel sem volt tudatában, mennyire értékes. Sajnos akkor nem mondtam el neki én sem, de most felkerestem, s pótoltam ezt a hibát és megkérdeztem tőle, hogyan alakult az élete.

„A nevem Szilvi, 41 éves vagyok, 3 gyerkőc anyukája. Operátorként dolgozom. Lassan 7 éve nevelem egyedül a gyerekeimet. A legnagyobb 17, aztán 12 és 9 évesek.”

Azt gondoltam rólad régebben, hogy sokkal, de sokkal értékesebb és bölcsebb ember vagy, mint amit te hiszel magadról. Azért írom múlt időben, mert ugye ez sok éve volt, azóta már akár fel is ismerhetted az adottságaidat.

„Most sem tartom magam értékesnek, de próbálom magam meggyőzni az ellenkezőjéről. Bölcs? Na az lehet, de nem vagyok biztos benne…Miben vagyok biztos? Abban, hogy nem bánom, hogy az életem így alakult, nem bánom, hogy férjhez mentem, hogy 3 gyerekes anyuka vagyok és azt sem, hogy elváltam! Semmit. Hogy miért? Mert ha nem megyek hozzá…nem születnek meg a gyerekeim…

Ha nem válok el…valószínűleg belerokkanunk a gyerekekkel.”

Úgy tudom, hogy életed első szerelme volt a férjed. Vagy legalábbis első komoly kapcsolatod. Sok gyereket akartál, ha jól emlékszem. De gondolom, az édesapjukkal közösen képzelted el az életeteket, a jövőtöket, a gyerekek felnevelését.

„Igen, jól tudod! Életem első viszonzott szerelme volt ( ami komoly lett), a volt férjem. Ahh, annyira fura szó az ex…de rövidebb és ez elég is oknak, hogy miért így fogom hívni ezután. Sok gyereket akartunk, 3 gyerkőcben egyeztünk meg a…volt férjemmel…nem megy az ex-ezés…marad a volt férj…az ex olyan fura szó. Nagyon szerettem volna anya lenni!..és nagyon szerelmes voltam a férjembe. Miután a harmadik gyerkőcünk is megszületett, aztán 1 éves lett, a szerelem elmúlt. Mondjuk, hogy nem ok nélkül! Innentől fogva már semmi sem volt visszafordítható, mármint a házasságunk megmenthetősége.

Így is „túl sokáig” hittem benne, és küzdöttem érte..

Aztán egyszer, váratlanul továbblépett a volt férjem és egyedül maradtam a gyerekekkel. Bár azt el kell mondjam, hogy a szüleim és az öcsém nagyon-nagyon sokat segítettek, de igen, egyedül maradtunk. Sokáig azt hittem, hogy ez már nem család így, mert nincs apa, aztán egyszer egyik gyerkőc okán beszéltem pszichológussal és ő mondta, hogy dehogynem, mi így vagyunk egy család…lehet kerekebb, mint máshol, ahol ott van mindkét szülő. Milyen igaza van!”

Miben változott az életetek a legnagyobbat a gyerekekkel azáltal, hogy egyedülálló anyuka lettél?

„Rettegtem, hogy hogy fogunk így élni, megélni, mi lesz velem, velünk társ és apa nélkül…pedig „gyakorlatilag” az utolsó években már egyedül voltam, voltunk… Úgy éreztem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, de a gyerekek miatt muszáj volt tovább lépni.

Így elkezdtem dolgozgatni újra,(ebben egy család segített nekem nagyon sokat), de úgy éreztem, hogy kell, hogy velük legyek, amennyit csak tudok…”

Miben változott a gyermekeiddel való kapcsolatod a válás után? Őket hogyan érintette a válás és te hogyan dolgoztad fel magadban? Tehát a saját szempontodból és a gyermekeidet nézve is? Van-e valami, amiben másképp viszonyulsz hozzájuk? Próbálsz-e nekik többet adni a válást kompenzálva? Ha igen, ez miben nyilvánul meg? Még szorosabb lett-e a kapcsolatod a gyerekekkel?

„Ők először magukat hibáztatták, hogy azért ment el az apukájuk, mert ők rosszak voltak, vagy rosszat tettek (egyik sem). Amikor végre sikerült elhitetnem, hogy nem ők a hibásak, akkor elkezdtek célozni arra, hogy talán én tettem valamit.. Most már tudom, hogy az elején az igazat kellett volna mondani, vagyis megmondani, hogy az apjuk döntött így, nem akart velünk élni. Ezt, bár nehezen, de elfogadták. Tudat alatt védtem az apjukat, hogy nem mondtam semmit, védtem a gyerekeket is, hogy ne csalódjanak az apjukban….de így nem lehet…Biztos, hogy csinálhattam volna ezt az egészet jobban is (hogy hogy kell megbeszélni), biztos , hogy én is hibáztam a házasságunk alatt, de én tényleg megpróbáltam menteni, amíg elegem nem lett.

Annak a napnak az estéjén, amikor elmondtam nekik, hogy elköltözött az apjuk, mindnyájan az én ágyamban aludtunk…..és amíg ők aludtak, addig én csak néztem őket, és folytak a könnyeim….

…és ez így ment még elég sokáig, de már a nagyom a saját szobájában aludt később, a kicsik maradtak mellettem. Amikor egyedül maradtunk, a nagy ment felsőbe, a középső kezdte az első osztályt, a kicsi pedig a kiscsoportot…rázós időszak volt…minden téren. Hálás vagyok az óvónéniknek, dadusoknak, tanító néniknek, mert hatalmas szeretettel álltak ők is a gyermekeim mellett azokban az időkben is!

Én is nehezen dolgoztam fel azt, hogy nem számíthatok arra az emberre, akire az életem hátralévő részét alapoztam. Az az év nagyon kemény volt, amikor nyáron egyedül maradtam a gyerekekkel, ősszel pedig a testvéremet is elveszítettük..aki a támaszom volt, akin csüngtek a gyerekeim, példa volt nekik a jósága, a lelkesítő, kifogyhatatlan humora és a hatalmas szeretet, amit kaptunk tőle. Anyaként borzasztó volt látni, hogy mennyire megviseli a gyerekeket a válás. Tartottam attól, hogy a tanulásban kijön majd ez, de ügyesek voltak, sikeresen átvészeltük. Persze vannak azért hullámvölgyek, de hol nincsenek.

Próbálom jól nevelni őket, de nem tudok egyszerre szigorú és engedékeny is lenni! Ők az életeim! Hogy kompenzálok-e, az miatt, hogy ne sérüljenek annyira, hogy ne legyen nekik rossz? Persze! De most már ésszel! (…és nem is olyan rossz nekik). Eleinte sok mindent megengedtem, rájuk hagytam. Tovább tévézhettek, játszhattak este, sőt nem szóltam sokszor rájuk, amikor kellett volna. Most már – bár piszok nehéz – próbálom visszafogni magam….de ez már csak azért is nehéz, mert nagyon szeretem őket!

Tudják már, hogy én vagyok a „főnök”. Értsd úgy, hogy tekintélyt követelek.”

Melyik volt a rosszabb? Nőként megélni, hogy elhagytak, vagy anyaként, hogy cserbenhagyták a gyerekeidet? Mi segített az újrakezdésben? Milyen érzések vittek előre? Mi adott erőt?

„Az önbizalmamat már az utóbbi időben jól összezsugorította a tény, hogy van egy harmadik személy a házasságunkban. Ha kiléptem az utcára, lehajtott fejjel közlekedtem, mert szégyelltem magam, hátha elítélnek, mit gondolnak vajon…Sok igaztalan pletyka is terjedt akkor rólam, hogy én voltam aki „félrement”…nagyon bántott. Lassan, nagyon lassan kezdtem el „felemelni a fejem”. Ez részben a környezet (család, barátok), részben a saját érdemem volt. Elkezdtem tanulni is, elvégeztem tanfolyamokat, szereztem két, szívemhez közel álló szakmát. Sok energiámat felemésztette, hogy a gyerekek előtt sose sírjak (csak éjjel, az volt az ideje). Ez is utólag tudatosult bennem, hogy milyen rosszul tettem, hogy nem láttak sírni soha. Mert amikor meg elsírtam magam, mert az öcsém (nagybácsijuk, kereszt apujuk) meghalt, akkor rettenetesen megijedtek, hogy miért sírok.

Megtanultam, hogy amikor sírni kell, akkor sírni kell. Kell, hogy a gyerekek is lássák, hogy az anya is lehet gyenge, szomorú, sőt sírhat is.

A továbblépésben, újrakezdésben főleg a saját makacsságom segített, meg akartam mutatni, hogy megy ez egyedül is! De van családom, akik szintén segítettek a továbblépésben. Nem jó szó az újrakezdés, mert nem kezdek semmit újra. Folytatjuk az életünk, csak immáron mi, négyen! Ez inkább továbblépés. A legnagyobb erőt és a legtöbb energiát a gyerekektől kaptam. Persze, sokat vitatkoztunk, vitatkozunk most is, nagy-kamasz, kiskamasz és az „én is már kicsi kamasz vagyok?” gyerekeimmel. De a sok nevetés és a közös élmények mindig feltöltenek, újra és újra.”

Mit és kiket jelent számodra ma a család?

„Számomra mi így négyen vagyunk egy család, de még ha nem is egy fedél alatt élünk, a szüleimet is a családhoz sorolom. Egyébként a gyerekek is a családba sorolják az Anyukám, Apukám, de az Anyósom és a Sógorom is.”

Van-e valami, amit másképp csinálnál, máshogy döntenél, ha visszamehetnél korábbi életedbe? Vagy úgy érzed, kellett minden a mai személyiséged kialakulásához, mert így lettél okosabb, bölcsebb, még erősebb (mert előtte is erős voltál, ezt el kell mondanom)?

„Nem változtatnék semmin. Legalábbis a családdal kapcsolatos kérdésekben nem! Igen, megerősítettek ezek az évek. Senki nem úgy kezdi a házas életét, a gyerekvállalást, hogy egyedül marad a gyerekeivel. A sok bizonytalanság és gond, ezek legyőzése, megerősíti az ember lányát…ha akarja, ha nem. Vagyis ez nálam így volt. Megtanultam küzdeni, mert a gyerekekért bármit!
Amit még fontosnak tartok elmondani: Úgy éltem túl, hogy mindig tűztem ki valami célt magam, magunk elé: egy családi találkozás, egy ünnep, kirándulás, óvodai, iskolai program, hegyi sütögetés, bármi, amire érdemes várni, mert jó dolog! Ezek most nevetségesnek tűnnek, de akkor ezekbe kapaszkodtam, bármibe, amire lehetett várni, ami előttünk volt, és nem a múlt!”

Nem tűnnek nevetségesnek…. Mi az életszemléleted? Van-e valami, amit tudnál tanácsolni hozzád hasonló helyzetbe kerülő nőknek?

„Tanácsolni? Nem tudom, hogy amit és ahogy csinálom, jó-e? Majd kiderül, ha felnőttek. (és szerényen mosolyog) Nem tudom, hogy hogy lehetne jobban? Igyekszem jól. Azt tudom, hogy olyan támogatás nélkül, amit a családtól és a környezettől kaptam, kaptunk és kapunk most is, nagyon nehéz lett volna! Főleg az elején. Mondjuk mindig is makacs voltam, a segítségkérésben is….nem nagyon kértem segítséget, csak a családtól, pedig voltak akik segítettek volna akkor is.

Ezt is most tanulom, hogy nem gyengeség az, ha segítséget kérünk és kapunk.

Például tavaly (2020) ősszel volt, hogy lebetegedtem, kiderült, hogy koronavírusos vagyok. Rengeteg ismerős, munkatárs, szomszéd, osztálytárs szülője ajánlott segítséget nekünk, míg karanténban voltunk. Alakult a városunkban egy Egyszülős Egyesület is, még az alapító ülésén is ott voltam, csatlakoztam hozzájuk. Ők is igyekeznek segíteni nekünk, egyszülősöknek. Rengeteg jószándékú és segítőkész ember vesz minket körül. Azt hiszem – persze kellett hozzá idő – de azt hiszem, hogy megtaláltuk a helyünk. Ebből a helyzetből igyekszem kihozni a legtöbbet, legjobbat. Büszke vagyok arra, hogy így átvészeltük azokat az időket.